Imposztor szindróma – Avagy vigyázat, csalok!

5+1 tanács az imposztor szindróma leküzdése és az egészséges önértékelés kiépítése érdekében

A jelenséget először 1978-ban írta le két pszichológus, Paulina Clance és Suzanne Imes. Azóta rengeteg tanulmány született a témában, és számtalan pszichológus írt már erről, én mégis úgy gondolom, érdemes még beszélni róla.

Hányan éreztétek már úgy, hogy hiába értetek el a külvilág szemében nagy eredményeket, azok csak a szerencsén múltak és ti egyáltalán nem érdemlitek meg érte az elismerést, hogy bármikor “lelepleződhettek”, hogy igazából nem is a ti érdemetek, hogy a sikerességetek csak egy törékeny illúzió, ami bármelyik pillanatban szertefoszlik, ahogy kiderül rólatok az igazság?

Higyjétek el, nem vagytok ezzel egyedül!

A Time magazin szerint az emberek 70 százaléka megtapasztalja élete során az imposztor szindróma tüneteit, melyek szélsőséges formában abban nyilvánulnak meg, hogy a dolgozó egyenesen csalónak érzi magát, és attól retteg, mikor leplezik le, mikor derül ki, hogy nem is ért úgy a munkájához, mint a környezete hiszi.

Az imposztor szindróma egy valós pszichológiai jelenség, ahol attól félünk, hogy egyszer csak kiderül, nem is vagyunk olyan jók/szépek/okosak/tájékozottak/műveltek stb., mint ahogy a külvilág lát minket. Egyszer csak lelepleződünk, és kiderül, hogy csalók vagyunk. Az alacsony önbecsülés egyik kiváló példája ez.

Engem személy szerint egész eddigi életemben végigkísért ez az érzés, és csak mostanában kezdem megérteni ennek a miértjét, és tudom elfogadni, hogy én a valós érdemeim miatt vagyok az aki, és tartok ott, ahol. Hogy nem vagyok csaló.

Már gyermekkoromban, az iskolai évek alatt is, azzal az érzéssel küzdöttem, hogy “tőlem többet várnak”. Ez a hazai oktatási és nevelési rendszer sajátossága, ahol az elvárt minimum a mindenkor elért legnagyobb eredményünk. Ahol a hibázás esetenként súlyos retorzióval járt. (Pl. volt olyan osztálytársam, aki nem mert hazamenni egy négyes osztályzattal az ellenőrzőjében) Ahol a dícséret, amit persze pironkodással fogadtam, inkább büntetés volt, mint jutalom, mert úgy éreztem, hogy na tessék, mostantól ez a minimum szint, ez alá nem mehetek.

Pedig meggyőződésem volt, hogy én “csak éppen véletlenül jól csináltam valamit”, nem az én érdemem, de mostantól mégis meg kell felelnem ennek a szintnek. Ráadásul az sem segített, hogy míg az osztálytársaim órákat töltöttek a magolással, én csak játszottam, és a rendkívül jó rövidtávú memóriámnak köszönhetően egyetlen jól időzített átolvasással jó feleleteket és jegyeket szereztem. Tehát csaltam! Tudod milyen frusztráló érzés ez, nem?

Az egyetemi és munkahelyi évek alatt is megmaradt ez a szorító, stresszes érzés. Nagyon sok energiába kerül ezzel a szindrómával együtt élni.

Talán borzasztóan hangzik, de rám nagyon megnyugtatóan hat, hogy olyan általam nagyra becsült színészek is szenvednek ebben a szindrómában, mint Emma Watson, Kate Winslet, Rene Zellweger vagy Meryl Streep is.

Na hát őket aztán tényleg nem tartom szemfényvesztőknek, így feltételezhető, hogy valami nem stimmel, hogy ez a szindróma többeket érint, mint gondolnánk.

Érdekes tény, hogy a korai tanulmányok szerint inkább a nők, azon belül is a vezető beosztásban lévők érintettek. Valóban sokszor előfordul, hogy sikeres nők magasabb pozíciókból alacsonyabba váltanak, vagy akár az, hogy a céljaik eléréséhez szükséges alapvető lépéseket sem tudják megtenni, halogatnak vagy túlzottan sok időt, energiát fordítanak egy-egy feladat elkészítésére. Azonban ez az érzés nem válogat. A legújabb tanulmányok szerint a férfiak, sőt még esetenként a gyerekek is ugyanolyan érintettek, mint mi nők.

Saját megélésem, hogy eddigi életem során, minél előrébb kerültem a sikerességet mérő “létrán”, annál jobban féltem a lebukástól, a megszégyenüléstől.

Számomra az egyik legrosszabb és legijesztőbb ebben a szindrómában, hogy a legapróbb hibánál is úgy érzem, “ kész, vége, eljött hát a pillanat, kiderül, hogy nem értek semmihez, de legalábbis ahhoz, amit a munkahelyemen csinálok, biztos nem”!

Úgy gondolom mégis, hogy van kiút!

Margie Warrell coach összegyűjtötte a legfontosabb a tanácsokat, amelyeket betartva sokat tehetünk az imposztor szindróma leküzdése és az egészséges önértékelés kiépítése érdekében.

1. Beszéljünk róla!

Sokat segíthet, ha megosztjuk érzéseinket barátainkkal, bizalmasainkkal. Lehet, hogy olyan ajtókat nyitunk ki, amelyen keresztül ők is elmesélhetik saját megéléseiket a témában, illetve visszajelzéseket tudnak adni velünk kapcsolatban.

2. Vállaljuk fel a sikereinket!

Nincs azzal semmi baj, hogy sikeresek vagyunk. Tanuljuk meg értékelni a folyamatot, a beletett munka mennyiségét, ne csak a “tökéletes” végeredményben mérjük a munkánk értékét. Vállaljuk fel önmagunkat.

3. Vezessünk eredménynaplót!

Több pszichológus tanácsait leszűrve, érdemes eredmény naplót vezetnünk. Ez segít objektíven látni, mit értünk el, honnan-hova jutottunk adott idő alatt. Így láthatjuk azt is, hogy ez nem lehet a véletlen műve, hiszen sikerességünket képességeink alapozzák meg.

4. Ne hasonlítsuk össze önmagunkat másokkal!

Nem segít, ha másokhoz hasonlítgatjuk magunkat. Minden ember más és más. Ha nem figyelünk, hajlamosak lehetünk csak a másik megvilágított, csillogó oldalát látni és nem látjuk, ő éppen mivel küzd. Lehet, hogy ugyanúgy érez és lát minket, mint mi? Engedjük meg a tökéletlenséget másoknak és magunknak is, hiszen ez tesz minket egyedivé és tökéletessé.

5. Különítsük el az érzéseket és a tényeket!

Az, hogy mi butának és csalónak érezzük magunkat, az nem jelenti azt, hogy a tények ezt alá is támasztják. Igyekezzünk objektíven látni magunkat, ne engedjük, hogy az alacsony önértékelésünk torzítsa a képet. Törekedjünk arra, hogy el tudjuk különíteni az érzéseinket a tényektől.

5+1. Tegyél meg minden tőled telhetőt, de csak annyit!

Bevallom, ez már a saját tanácsom.

Kezdjük el összeszedni valós értékeinket és becsüljük meg őket. Kezdjük el összeszedni saját hiányosságainkat és csoportosítsuk őket. Ha tudunk rajta változtatni, fejleszteni, akkor tegyük meg. Ha olyan hiányosság ez, amire nincs hatásunk, fogadjuk el, tegyük magunkévá, ez a szexepilünk.

Fogadjuk el, hogy mi önálló, egyedi lények vagyunk, akik arra törekszünk, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból és a helyzetből, itt és most.

Ne mások elvárásainak próbálj megfelelni! Tartsd mindig szem előtt a valóságot, a realitást, a lehetőségeid és a korlátaid.

Ha őszinte vagy magadhoz, tudni fogod, mikor mennyit ér a beletett munka.

Lehetsz büszke magadra akkor is, ha kevesebb energia befektetéssel, többet értél el, mint társaid, ne szégyenkezz emiatt, ez a tehetségedet bizonyítja. Örülj, hogy jut energiád másra is, neked nem kell beleszakadni!

A fenti tanácsok természetesen azoknak szólnak, akik nem súlyos, egyedül kezelhetetlen állapotban vannak saját szindrómájukkal kapcsolatban. Ha úgy érzed, hogy a fentieken már mind túl vagy, mégis kutyául érzed magad, a szindrómából fakadó folyamatos stressz már kihat az életed más területeire is, érdemes szakemberhez fordulnod!